Magyarország kultúrflórája - Az alma

A könyv készítői arra törekedtek, hogy az európai integrációból eredő megváltozott feltételek között az alakuló új piacok igényeinek is megfelelő ismereteket nyújtsanak a termesztők számára. A szerzők több évtizedes munkájuk tapasztalataiból merítve írták meg a könyvet.

Az alma tudományos neve Malus domestica Borkh. Már a legkorábbi forrásokban is – ókori szerzők és magyarok egyaránt – különbséget tettek a vadalma és a nemes alma, ill. ez utóbbi fajtái között. Ez a disztinkció nem taxonómiai, hanem sokkal inkább pomológiai jellegű volt. A gyümölcséért és dísznek termesztett fajtáknak ma már számos szülőfaja ismert, részletes tárgyalásuk a II. fejezetben található. Linné (1753), a latin tudományos névadásban a Pyrus malus nevet adta, és későbbi a domestica = házi, azaz termesztett jelző. A latin nyelvben a Malus, a faj gyümölcsére vonatkozott Finály (1884), ami általában kerekded és ehető termést jelölt. Már a görög-római szerzők, így Theophrasztosz, Cato, Varro, Dioszkoridész, Plinius, Columella és mások (Koch 1878, Hehn 1911), határozottan megkülönböztetik az eltérő rendszertani csoporthoz tartozó különböző Malus és nem-Malus „almákat” (Stirling 1995–1998). Az egységes szóhasználatot azért tehették meg, mert az antik szerzők minden kerek gyümölcsöt termő fa termését almának neveztek, úgymint örmény alma (sárgabarack), perzsa alma (őszibarack), gránátalma, narancs és citrom. Számos más, újabban megismert egzotikus faj nevében is találkozhatunk vele, mint továbbélő nyelvi forma (Surányi 1985, Vörös 1996: malájalma, rózsalma stb.).